Mór Jókai 
Minden poklokon keresztül 

, , Néhol egy-egy rekedt völgydöbörben egyszerre csak buja, zöld növényzet lepte meg a keresztülvonulókat: az egész lapály fedve volt széles sipka nagyságú levelekkel, tekergő indákkal, miknek szárairól buja fényes kobakok csüggtek alá. Valami dinnye, vagy uborka, vagy >>dudaim<<, vagy kolokánt, ahogy az írás nevezi, nedvvel tele gyümölcs. A tapasztalt vezérzarándokok nagy kiabálással szaladgálták be csapataikat, hogy senki ez ártó gyümölcsökhöz hozzá ne nyúljon; mert a rövid enyhülésért halált vesz bennük magának. Meg is fogadták, nem is. Aki aztán az édes zamatú kobakokat megszedte, s szomját oltotta a nedveikkel, nagy hamar elmaradt az útfélen halálos görcsökben; magára vethetett! Minek torkoskodott? – De ezért senki se tanult a példáján. Az új völgyszakadékban jött másféle gyümölcs: halálalma, zsidócseresznye, bolondcitrom; azzal laktak jól, attól hullottak rakásra. Aki már tántorogni kezdett, aki térdre esett, aki a tenyerével kereste a földet, azt mondták rá: >>No, ez már a kvártélyán van!<< Annyi bizonyos volt, hogy ez az igazi út, amelyen a mostaniak előtt annyi keresztjáró hadsereg elment már. Ki a Szentföldre, ki a paradicsomba.’