Géza Gárdonyi 
A kapitány 

‘Nyikorgó vasas szekerek: nehéz ládákat szállitanak a katonai szertárba.

– Rakjátok le, – mondja a gyár főigazgatója.

Hosszúra nőtt úr, mint fák közt a jegenye. A fekete vidraprémes bunda szinte reverendának látszik rajta. Cilindert visel. A bundája gallérját felhajtotta, hogy kilépett az autójából, – csak épp az orrahegye látszik ki, meg a bajusza. Trencséniesen nyírott a bajusza, – azaz hát ango­losan.

– Rakjátok le, – mondja, – és srófoljátok le ennek a felső ládának a tetejét.

Az ősz első dere fehérlett aznap a szertári udvar gyepén. A katonák keze vörös volt a hidegtől. Az akácfákon már tél-túl lógott egy-egy sárga levél. Az udvar belső szögletén, az iroda előtt mintha ázott feketés rongyok éktelenkednének a lugason, zöldesen feketés rongyok. Közülök néhány bibircsós futótök sárgállott elő.

Az ügyeletes kapitány némán váltott üdvözlést a gyárossal. Mogorva volt és szintelen arcu, mintha valamiképpen rokona volna a bibircsós futótöknek.

– Ennek a felső ládának a tetejét, – mutatta a gyár igazgatója.

– Valamennyiét, – harsogta a kapitány.’ (részlet)